Kerestem és találtam vidékit a családban
Nagyapám és családja Fegyvernek-Szapárfaluról származik. Nagyanyám sok időt töltött itt férjével, de még édesapám és nagynéném is őriz néhány kedves emléket az itt eltöltött időről, a család kocsmájáról és a „szapárfalusi nagymamáról és nagypapáról”, akiket a családban mindenki csak így emleget. Nagymamám mesélt nekem az itteni életről.
Kemény munka volt az. A nappal kelni, azzal feküdni, menni mindig ki a földekre. Ugye nagypapáéké volt a kocsma. Ott nagyon sokat dolgozott az anyósom, ő szolgált föl, meg a férjem legtöbbször. Az apósom azt nem szerette, ő inkább ment a földekre dolgozni, de ahhoz értett is. Úgy jöttek be Magyarországra, hogy fentről, Romániából hajtották az állatokat, egészen át Bécsig, azért is volt olyan visszeres az apósom lába. Ő még igazi parasztember volt. Úgy tudott táncolni, énekelni meg káromkodni. Meg aztán a lányokat is szerette. Volt úgy, hogy nyáron kint aludt a verandán, aztán a felesége ment ki, hogy megnézze, mi van vele és nem volt ott. Erre fogta és bevitte az összes ágyneműjét, arra jött haza, hogy ott van az üres vaságy, de nem mert szólni semmit. Akkor még volt az embereknek becsülete.
A háborúig jól és rendben ment minden, de ott aztán minden megváltozott. A földeket elvették, a kocsmát is államosították volna, ha még időben el nem adják apósomék. A férjem öt év után jött haza a Szovjet Unióból és mondta, hogy adják el, amíg még lehet, mert különben csak elveszik. Ebben igazai is lett, legalább ennek az árát meg lehetett menteni, ha már a földeket nem. Anyóson sokat ügyeskedett, nagyon okos asszony volt. Úgy rendezte, hogy ne vegyék el a házukat és a lánya még állást is kapjon, de szegény aztán hamar meghalt. Nem odavaló volt ő, nem bírta a durva, egyszerű embereket, meg aztán apósommal sem volt egyszerű. Aztán már csak apósom és a lánya maradtak ott, a férjem feljött Budapestre, főiskolára, itt találkoztunk és házasodtunk meg, mi itt éltünk, de sokat mentünk le őket látogatni.
A kárpótlási jegyekből meg egy kis összespórolt pénzből tudtak egy kis földet venni, a nagyapa azt művelte, ebből éltek, meg mi is segítettük őket, mindig vittünk valamit. Megvoltak, de nem volt könnyű. Már a föld is kevesebb volt, apósom is öregedett, de kitartóan dolgozott. De nem ám ugrált meg sietett. Szépen, ráérősen csinált mindent, így tudott naphosszat dolgozni. A férjem és a fiam is segítettek neki néha, ha ott voltunk, de velük sem ment ám sokra. A nagypapa egyedül vitt egy kukoricás-zsákot a vállán, a férjem és a fiam, a te apád meg ketten húztak-vontak egyet. A nagypapa erre csak rázta a fejét és mondogatta, hogy inkább hagyják, mert elrontják azt a jó zsákot is. Így dolgozott és élt ő. Meg voltak azért a maga rigolyái is. Minden nap délben meg kellett, hogy legyen az ebéd, különben ő nekiállt és szalonnázott, nem volt várakozás egy perc sem.
Más világ volt az. 1989-ben halt meg, de talán jobb is volt így, mert abban reménykedett végig, hogy kárpótolják majd az elvett földek és állatok miatt, várta a „nagy változást”. Akkor láttuk csak mindannyian, hogy milyen ember volt valójában. Halála után derült ki, hogy az egyik tüdeje már nem is működött a rák miatt, de soha egy zokszót nem hallottunk tőle, csak dolgozott, „szépen, ahogy a csillag megy az égen” és tűrt, ha éppen tűrni kellett.
