Vidék az ereimben

Szeretem a vidéket és identitásom része. Sok szállal kötődök hozzá, „oly távol mégis közel érzés“ ez nekem. Vidéken -kisvárosban nőttem fel, szüleimmel, szűkebb családommal jártuk a vidéket, a Tisza partján tanyáztunk, horgásztunk, jártuk az erdőt-mezőt, gombásztunk. Ezzel ellentétben a vidék, mint megélhetési lehetőségek forrása sajnos ismeretlen volt számomra és most a fővárosi életben tanulom, ismerkedek vele, beszélgetünk, elmélkedek róla.

 

Családomban  anyai ágon a mai napig is aktív szerepet tölt be a primer szektor – mondhatnám hangzatos, szép szavakkal. Gyakorlatilag zöldség és gyümölcstermesztésből majdnem önellátóak, bár az utóbbi években, elnézést tőlük előre is, de elkényelmesedtek. Ma már nem tartanak Bobi nevű malackát a hátsóudvarban, akit sajnos hamarabb kellett levágni, mert túl sok édességet etetett vele a sok gyerek és tönkrementek a fogai ideje korán. Nincsenek szárnyasok sem. Viszont van hegykői paradicsom. Felejthetetlen és összehasonlíthatatlan a boltok polcain látható egyen, gyönyörű, szabályos, de fakó és ízetlen paradicsomokkal. Nem is beszélve a gigantikusra növő sütőtökökről sem. Csak hogy két személyes kedvencem kiemeljem.

Valójában hatalmas energiabefektetést és közel mindennapos elfoglaltságot jelent egy család számára, ha otthon termett alapanyagokból szeretné táplálni szeretteit. És közel sem biztos, hogy olyan és annyi terem, mint amit vártak vagy amennyiért érdemes termelni… Ezt mondaná az, aki nem ismeri a saját maga által előteremtett étel ízét, amiben érzi sok nap gondos gyomlálását és szinte a nap melegét is mikor mezítláb hajlongott a végeláthatatlannak tűnő sorok között. Elképzelhető lehet, hogy, ha kiszámolnánk a reális árát a megtermelt zöldségeknek többet kapnánk egy-egy termékre vetítve, de mégis a tudat hogy saját a termés, az megfizethetetlen.

De mi volt, amikor még ez nem egy trend, nem egyfajta tudatosság, vagy egyszerű spórolás volt, hanem a létezés feltétele tényleg a föld volt? A lehetőség, hogy ne kelljen földet művelnie majdnem mindenkinek a mezőgazdasági-technológia fejlődésének köszönhető. És a luxus, hogy ezekről a témákról lehet elméleteket szövögetni (a kis laptomom mögé rejtőzve) a többlettermelés eredményeként jöhetett csak létre.

 

Az én nagymamám (továbbiakban Saci) igenis megjárta Amerikát. Saci tudni való hogy 6 évig kint élt Manhattanben. Igazi metropolita a mai napig, szereti a hétköznapi kényelmet. Na, nem mindenféle kütyükre gondolok. Viszont szereti a finom ételeket, a stílust, a vagányságot, a politikát és a közéletet. Az ő helyében én is több mint valószínű, hogy a “nagy almáról” emlékeznék vissza nem pedig holmi kapálásról a háborús, zavaros nélkülöző időben, mikor a tandíjat pénz helyett például ők krumpliban- azaz természetben fizették meg.

Ma már szinte elképzelhetetlen pedig tulajdonképpen még köztünk élnek ezek az emberek. Csak magukra kellett, hogy öltsék a nagyvárosi álruhát és pénzt – megélhetést keresni. Ezzel párhuzamosan a vidék háttérbe szorult. És fizetőképes kereslet híján minden csak később és megkésve érkezett meg és akkor sem volt túl nagy választék. Bár ez talán nem változott túlzottan a mai városi viszonylatokhoz képest sem.

 

Saci Dobozon született 1933-ban. A háború idején magára maradtak: anya és lánya együtt termeltek apai-férfi segítség nélkül. Sosem mesélte, sosem volt panaszszava, milyen nehéz is lehetett ez. Most is csak nagy nehezen mondogatta el nagyvonalakban az emlékeit, pedig ők szerencsések voltak, hiszen nem éheztek túl sokat. A ház körül is termeltek, de amellett mindkét nagyszülőnek (tehát az én ükszüleimnek) is volt egy-egy tanyája, ahol mindenfélét megtermeltek nagyobb mennyiségben. Saci bár egyke volt, szüleinek 4 és 2 testvére volt, így játszópajtás akadt bőven unokatestvérek személyében. Nagyközség volt Doboz, de nem volt túl sok lehetőségük játékra, így a gyerekek maguk találtak ki játékokat. Például agyagból készítettek üreges téglaszerű „játékot“ amit amikor kiszáradt földhözcsapták és hatalmasat durrant. De, ha nem így rosszalkodtak, akkor sokat barangoltak a környéken, a lányok babáztak minden mennyiségben és persze volt bőven ház körüli teendő is.

 

A szegedi tanulmányok után frissen végzett tanítónőként Darvasra küldetett, ismét vidékre. A pezsgőbb diákélet után (nyilván a maihoz nem foghatóan konszolidált) rátalált a szerelem és megszületett Nagybátyám és Apu.

 

Visszaemlékezésében a vidék inkább, mint a gyerekkorának és a gyerekei születésének színtere jelenik meg, nem mint a vidéki folyamatos munka, hanem mint életmód és, mint egy állapot. Pedig Édesapám még emlékszik rá, ahogy délelőttönként etették kukoricával, búzával a “tyukokat” az udvarban a kis fonott vesszőkosárkából, miközben Édesanyjuk – Saci tömte a libákat a lába közé fogva őket. Hízott a májuk rendesen.

 

Nagyapám, Saci volt férje gyémántdiplomás állatorvos, így neki a vidék (volt) a munkahelye. Ő például anno kapott földet az államtól, de mivel bérbeadta így saját bevallása szerint fogalma sem volt pontosan hol is van.  Az előző volt tulajdonosnak adta ráadásul bérbe… Cudar egy élmény lehetett valakinek visszabérelni a volt saját földjét.

Az ő családjáról jelenleg készíti édesapám a dokumentációt nagyapám elbeszélései alapján.

 

Anya családja már Sopronban, városban lakott, de még kötődtek a földhöz. Volt egy jó kis szőlőjük Sopron mai agglomerálódó térségében. Nagyapám kötözte saját kezűleg a tőkéket és minden szabadidejében a szőlővel foglalkozott, amikor nem olvasott. Isteni bort tudott készíteni bár inkább csak saját fogyasztásra. Sajnos nem nyitott poncichtert, mint oly sokan, akik meggazdagodtak abban az időben a borászatból. A szőlő mellett persze sok minden más is termett.  Ma már kivonták a művelésből és a szőlőket kivágták. Hatalmas munka volt az is…

 

Összegezve tehát minden ágon voltak vidékiek a családban. Nem hiszem viszont hogy az, amibe beleszületünk az  végig is kísér bennünket. Bármikor válthatunk életmódot, de valószínűleg a városból vidékbe váltás sokkal nehezebben járható út, mint fordítva. És koránt sem biztos, hogy mindenkinek jó a váltás.

 

Végezetül pedig a képekről. Sajnos elég kevés képdokumentáció készült, ahol a vidék van előtérben, hiszen ez számukra teljesen hétköznapi dolog volt, mint ahogy mi sem fényképezzük le családtagjainkat a számítógép mögött ücsörögve munka közben.

 

                                        

 

Artner Réka Zsófia