Szórakoztatóközpont 50 évvel ezelőtt egy pár száz fős magyar faluban?!

Mindenkinek más-más elképzelése van arról, mit is jelent az, hogy valaki vidéki. Mindenki fejében jelen vannak az általánosítások, miszerint a fővárosiaknak a vidékiekről alkotott elképzeléseikben úgy élnek ezek a vidéki emberek, mint akik egész életükben állatokat tartottak, földművelésből éltek, sáros csizmában járkálnak a házban, otthonkát hordanak és döngölt konyhában főznek.

Ha elutaznak, az emberek hétköznapi szófordulatként használják, hogy vidékre mennek, pedig csak a szomszéd faluba utaznak.

Szóval tényleg mindenkinek mást jelent a vidék. Én 16 éve élek a fővárosban, vidéken nőttem fel, itt töltöttem a gyerekkoromat és itt jártam iskolába. Szerencsés vagyok, hogy mindkét világba betekintést kaptam. De azt mondhatom, annak ellenére hogy vidéki vagyok, a fővárosiakat el kell keserítsem, mert nálunk vidékiként sosem volt háziállat otthon, nem foglalkoztunk földműveléssel, édesanyám nem hordott otthonkát, és a házunk is igazán modern volt.

Mindemellett egy tolna megyei kis falu jelenti nekem és a családomnak az igazi vidéket.

Kocsola a dunántúli dombvidéken, a Dombóvári kistérségben, a megye délnyugati szögletében megbúvó település.  A dombtetőn a templom és a temető, a domb lábánál pedig a néhány száz lakosból álló falu alakult ki. Valamikor jobb időket élt meg. A falu népe földművelésből élt, volt néhány mesterember, hentes, molnár, kereskedő. A történelem viharai megtépázták ezt a kis települést is. „A település pontos keletkezésére vonatkozóan megbízható információk nincsenek, a kis számú írásos feljegyzések alapján csak mozaikszerűen állítható össze története. Múltjáról leletek, égetett agyagedények, római pénzek, kis szobrok tanúskodnak, amelyek ma a szekszárdi múzeumban láthatók. Valószínű, hogya honfoglalók szálláshelye is volt. Szeghalmi szerint a XI. és a XII. században a Monoszló nemzetség tanyázik itt. Egy 1271-ben kelt oklevél tanúsága szerint már temploma is volt. 1500-ban a tamási várhoz tartozott, és a Héderváry család birtoka volt. A hódoltság végén, valószínűleg pestisben vagy éhínség miatt a lakosság elpusztult, a XVIII. században telepítették újra. Vályi András Magyarországnak leírása című könyvében olvashatjuk: “Kocsola magyar falu, földesura H. Esterházy Uraság, lakosai katolikusok, határja jó termékenységű, vagyonjai jelesek.” A kis falucska jobbágyközség lehetett, amelynek neve (Kocsolya, Kotzola, Kocsola), valamint földesurai az idők folyamán változtak. A török hódoltság után első lakosai magyarok voltak. 1740 körül jelenik meg Fischer József molnár “népes” családjával. Németekkel való telepítését 1763 utánra teszik, de itt telepszik meg Hőgyész, Dúzs, Tevel, és különösen Pári népfeleslege is. A németek megjelenésével az 1920-as évek végén, az 1930-as évek közepén már élesedik az ellentét a magyar és a német lakosság között. 1945 előtt a magyar lakosság a Nagyhát utcát, a németség a központtól távolabbi utcákat lakta. Egymás között nem házasodtak. A II. világháború idején a német lakosság nagyobb része a Volksbund tagja lett. A háború utáni kitelepítések következtében a németek helyére a Felvidékről, valamint Jugoszláviából magyar lakosság érkezett. A nemzetiségi ellentétek tovább éleződtek, és a felvidékiek egy része elköltözött a településről. A döntően mezőgazdaságból élő lakosság számára jelentős változást a mezőgazdaság átszervezése hozott. A birtokok összevonása, a gépesítések hatására a mezőgazdaságban dolgozók aránya az addigi 96%-ról csakhamar 69%-ra esett vissza.”

Kocsola, Zrínyi u. 1. Itt éltek az én apai nagyszüleim és dédszüleim. Egy hatalmas Mária Terézia korabeli házban laktak, mely egy saroktelken helyezkedett el és 1500 négyzetméteres telek tartozott hozzá.

A házban volt mozi, szatócsbolt, kocsma, mészárszék, szikvízüzem és lakóhelyiségek. Hatalmas udvar, ahol  aztyúkok szaladgáltak, az ólakban mindig volt egy-két disznó. Nagy melléképület, ahol a lovaskocsival érkezők be tudtak állni és be tudtak térni egy kis pihenésre.

Testvérem ott volt először moziban, a Piedone (BudSpencer) filmek mentek akkoriban. Így emlékezik vissza:„Disznóvágás estéjén mentünk, mert akkor ott aludtunk. Ilyen székek voltak csak feketék, kemény volt és nyikorgós….  Vannak emlékeim, sajna csak a fejemben, de az is valami. A szüretekről, présházról, a hordópucolásról, ahogy vittük a szőlőt, és amikor a mozi már nem működött akkor dolgoztuk fel…Én szerettem menni!”

Minden évben a búcsú napján Anna napkor július 26-án nagy körhinta állt az udvaron, a ház körül pedig céllövölde, meg mindenféle árus kínálta portékáját.Az ünnep vallási gyökerekkel bír és a templom védőszentjéhez, Szent Annához van köze. Gyerekkoromban a búcsú azon ritka napok egyike volt, amikor a szélesebb rokonság találkozott. Ilyenkor finomakat ettek- ittak, nagyokat beszélgettek, estére kelve gyakran mulatoztak is. Búcsú napjára a portákat mindig szépen kitakarították, a házakat kimeszelték. A gyerekek izgatottan várták az ebéd végét, hogy végre indulhassanak a bazárba vásárolni, mivel a rokonoktól szép zsebpénzt kaptak. Jellemző búcsúfiának számított a bocskorszíj, a törökméz és a kakasos nyalóka, hogy a mézeskalácsot ki ne felejtsem. Ilyenkor  akár 1 hétig itt éltek ezek a vásározó emberek. Volt élet a kis faluban!

Szüleimmel és bátyámmal jártunk ide, meglátogatni a nagyszüleimet. Számomra ismeretlen volt ez a világ. Sok idős emberrel találkoztam, másként beszéltek, de mindig örültek, ha megérkeztünk. Bátyám mindig jobban feltalálta magát, szeretett kutatni, padláson keresgélni, régi dolgokat begyűjteni. Én nem igazán tudtam mit kezdeni a látottakkal, hiszen még pici voltam.

Nagyapám hentes és mészáros, valamint kocsmáros is volt. Arra emlékszem, hogy finom töltelékárut készített mindig, jól főzött, szerették a faluban, mert mindenkinek igyekezett segíteni.

Nagyanyám a háztartást vezette. A dédszülők közül a dédimama élt ott, elég öreg volt, de minden találkozáskor lelkesen mesélt az elemi iskolai élményeiről, fel tudta sorolni Magyarország fő folyóit, legfontosabb hegyeit és az alföldeket is. Mindig csodálkozva hallgattuk.

A nagyszülők üzemeltették a szikvízüzemet is. A dédnagypapa testvérének a férje híres szikvízüzeme volt ez, ő volt Dróth Antal szikvízgyáros. Dróth Antal megjárta Amerikát és hazatérve a kis tolna megyei faluban megalapította a szikvízüzemét.

 

 

A fentieket végigolvasva joggal állíthatjuk, hogy Kocsolán a Károlyi család egy modern szórakoztatóközpontot üzemeltetett akkoriban, 50 évvel ezelőtt egy pár száz fős magyar faluban, Kocsolán. Mai szemmel is lenyűgöző, hogy mennyi mindennel foglalkoztak.

Ilyenkor gondolom azt, hogy el kellett volna hozni mindent, ami mozdítható volt, illetve fényképezni, amikor még minden működött. Akkor még nem fényképeztünk,úgy mint most, pedig kellett volna.

Mára már mindenki meghalt, a házat az enyészet eszi. Senki sem él ott, az ismerősök is elmentek már, csak a temetőben emlékezünk.

Károlyi Kata